.jpg)
A túra besorolása a 4-es skálán 3-as, tehát nehéz. A 4-es már az extémet jelenti. Azért nehéz, mert hatalmas az emelkedés, összesen 914 méter, de ezt 2 km alatt kell letudni...
Mindezzel tisztában voltunk, elolvastam minden létező dolgot ami a neten fellelhető, aztán hajrá!
Pénteken végül eldöntöttük, bárhogy is legyen szombaton, azért egy próbát megér a dolog. Ha nagyon gyászos lenne az időjárás, vagy nagyon nem bírnánk a mókát-kacagást, akkor negyed útról visszafordulunk. A negyed út a Mazarna barlang, ami az emelkedő felénél található, km-ben is, szintben is...
Nos ezzel a tudattal keltünk szombaton fél hatkor. Ákos már este nyafogott, hogyizééé, szabin vagyunk, mijabánatért kell ennyire korán ébredni... Mondtam hogy jobb nem kísérteni a sorsot, időre le is kell érni, azért. Becsületére váljék, hogy felébredt: megmondani hogy mégsem jön. Agyalt az egészen éjszaka, végül úgy döntött, nincs akkora formában hogy elinduljon egy nehéz túrára. Teljesen korrekt volt tőle.
Rebivel viszont nehezebb volt a helyzet. Ő volt a kis tökös, aki mindenképpen jönni akart. Édes aranyos kiscsaj, imádom nagyon, de muszáj volt leállítanom. Nem vállaljuk a felelősséget, ha történik valami, ez pedig nem egy faluvégi erdőben sétálás... Nem sértődött meg (szerencsére megértette, mit is akarok mondani) viszont az anyja nagyon megörült :-D Nos így maradtunk hárman: a nasságos úr, az unokatesóm meg én. Bepakoltunk, teát főztünk, aztán eltűntünk a balfenéken ködben.
Fél hétkor estünk ki a szállásról, fél nyolckor indultunk el az autótól.
Mit mondjak, csudaszép völgyben mentünk felfelé. Akkora fák alatt olyan kis picik voltunk, hogy még a fényképen is alig találtuk meg magunkat! :-D Tényleg durva volt az emelkedése, de pár méter után felvettünk egy tempót, amit mindhárman jól bírtunk tartani, aztán már nem volt semmi gond. Örültem, hogy bírok menni a fiúkkal, pihenni sem kellett, csak néha megálltunk inni. A barlang alatt a durva emelkedés még durvább lett; na ott már kőről-kőre kellett felkapaszkodni. Mire felértünk a barlang feletti sziklára (a biztosított részen, ami végülis inkább dísznek van ott, simán fel lehetne jutni a lánc nélkül is) kisütött a Nap, eltűnt a pára, hát gyönyörködhettünk egyet a kilátásban.
Pluszban reggeli, teázás & ruhaszárítás. Ilyet még nem tapasztaltam, hogy úgy néztem ki a 0 fokban, mint aki éppen kilépett a zuhany alól, csavarni lehetett minden ruhámból a vizet. Megértettem rögtön a technikai termócuccok jelentőségét, miért jó az, ha egy perc alatt már száraz is a holmi... :-)) A tanulópénzt már többször is kifizettük, hehe, szal volt nálunk váltóruha, nóóóó problém!
a legalsó barlang alatt... a fiúk jól láthatóak a képen, csak úgy, a méretek összehasonlításaképp :-D
a Mazarna barlang, a fiúk a képen rám várnak éppen
onnan jöttünk
ez is egy barlang, van belőlük akárhány a mészkőben
napsütéses reggeli panoráma
szárad a holmi
ideje indulni tovább...
Ahogy ezen a sziklás részen átjutottunk, enyhült valamennyit a terep. Sűrű erdő következett, szerpentinekkel. Aztán megláttuk a zergéket!
Soha nem gondoltam volna, hogy a zerge ekkora nagy állat, de azt sem hogy egyáltalán nem félénk, sokkal inkább kíváncsi. Bár Jancsi bácsi, a nagy vadász azt mondta, ugyan mitől félnének, utoljára Fidel Castro lőhetett zergét, 68-ban, az meg nem tegnap volt :-D
Gyönyörűek voltak, ahogy ott legeltek & tojtak ránk. Volt egy hátvédjük, egy jól megtermett zerge (a fotókon is ő látható) aki mindig elmaradt a többiektől & szemmel tartott. Nagyjából fél órán keresztül együtt haladtunk a csordával... Óóóó! Komolyan mondom, a torkomban dobogott a szívem & megpróbáltam minél jobb képeket készíteni a félhomályban. Néha nagyon-nagyon közel voltak, olyan 10 méterre kábé, néha eltávolodtak. Fantasztikus érzés egy ilyet látni! Azt hiszem utána fogok kérdezni a megfelelő fórumokon, mekkora a valószínűsége a zegretalálkozásnak.
Azután, hogy áttörtük magunkat a havon, felértünk a csúcsra. Nohát, azt az örömöt leírni se lehet! Rögötn beírtam a nagy eseményt a csúcskönyvbe, megkerestem a helyi geoládát, majd átadtam magam a fotózásnak & didergésnek, mikor hogyan. Brutális nagy szél fújt odafenn, rögtön előkerült kesztyű, sapka, minden más magamra vehető holmi...
A kilátás meg ilyen jóféle volt:
Hááát, a leereszkedés se volt egy rózsaszínű leányálom. Mint kiderült, a másik völgy sokkal de sokkal havasabb, mint az, amelyiken felkapaszkodtunk. Basszus. Minden lépésre koncentrálni kellett, volt úgy hogy állva seggre estem, mert egészen egyszerűen kicsúszott az olvadt hó a talpam alól. A nasságos úr csurom víz lett, mert egy részen vagy 10 métert csúszott fenéken, mire meg bírt állni... Jaj. Ilyenkor felemlegettem, hogy otthon bezzeg bikiniben kertészkedtem nem is olyan régen, itt meg a nyakam töröm a bazi hóban!...
A lényege az egésznek, hogy a sok csúszkálás, meg a hihetetlenül lassú araszolás miatt elkezdtük veszteni az időt, és azt már a leereszkedés felénél láttam, hogy az álomhegyem továbbra is álom marad :-( Nem lesz időnk még oda is felmenni & onnan is lecsúszni, akárhogy is néztem az órát, hiába vigyorgott ránk éppen szemből. Ehhh.
Kárpótolt azonban a csodálatos környezet, amit szavakban nehéz leírni. Találtunk egy újabb hatalmas barlangot, aminek a nevét nem tudom, ott pihentünk egyet. Az idő is ekkor kezdett rosszabbra fordulni, mert megjelentek az első vészjósló felhők. Rövid tanácskozás után arra jutottunk, hogy a legjobb lesz minél hamarabb leérni, mert hiába az esőkabát, ezek a felhők nem egyszerű zuhét rejtenek... Szóval igyekeztünk minél hamarabb a hószint alá jutni, hogy aztán loholjunk az autóig, ahogy a lábunk bírja, minél később ázunk bőrig, annál jobb alapon :-)
Viszont a friss medvenyomok kiborítottak de rendesen. Egy beláthatatlan, hepehupás, sűrűn benőtt területen láttuk meg az elsőt, aztán pár méterrel odébb még többet láttunk. Mit mondjak, felugrott a vérnyomásom azonnal, mindenhol medvéket láttam, sőt olyan érzésem is volt, hogy maci fog a nyakamba ugrani valamelyik szikláról. Ja jól van, tudom hogy a maci nem hiúz, hogy a fákról vadásszon, na de akkor is. A halálfélelmem csak lejjebb múlt el, a hóhatár alatt, ami ezen a felén 850 méter volt a GPS szerint. Akkor már egy tágas, vadregényes, egyenletes lejtésű völgyben haladtunk, az eső is elkezdett szemerkélni, de még nem volt vészes. Legalább az utat lehetett látni, szóval a macikat is észrevettük volna ha éppen úgy adódik, ez megnyugtatott kissé. Meg a tempó is, hogy végre meggyorsultunk. Az is gyorsítás volt, hogy bejelöltem a GPS-en a parkolót célként, aztán 100 méterenként bejelentettem a csökkenő értékeket, távolságot & magasságot is. Ettől aztán marhára belelkesültünk, szerintem száguldottunk lefelé, na de az biztos, hogy egyetlen egyszer se álltunk meg többet.
Gyönyörűek voltak, ahogy ott legeltek & tojtak ránk. Volt egy hátvédjük, egy jól megtermett zerge (a fotókon is ő látható) aki mindig elmaradt a többiektől & szemmel tartott. Nagyjából fél órán keresztül együtt haladtunk a csordával... Óóóó! Komolyan mondom, a torkomban dobogott a szívem & megpróbáltam minél jobb képeket készíteni a félhomályban. Néha nagyon-nagyon közel voltak, olyan 10 méterre kábé, néha eltávolodtak. Fantasztikus érzés egy ilyet látni! Azt hiszem utána fogok kérdezni a megfelelő fórumokon, mekkora a valószínűsége a zegretalálkozásnak.
az őrszem
hoppá, ez ennivaló!
még mindig itt vagytok?
most már ketten nézünk titeket! :-)
Szóval ilyen kalandban volt részünk, miközben ballagtunk a csúcsra. Nem semmi, szerintem!
Aztán lassan elhagytuk az 1000 métert, ahol megjelent a hó, nagy bánatomra. Nem volt egyszerű közlekedni benne, mert vagy tök jég volt az egész, vagy pedig már olvadt, aztán belesüppendtünk térdig vagy seggig, ki mikor hogyan. Ajajaj. Hatalmas káromkodások között azért elhangzott egykét fogadalom is, miszerint ha hazaérünk, az első dolgunk lesz venni lábszárvédőt, mert ez így nem munka.
Közben azért fotózkodtunk, mert a legtöbb szerpentin balos fordulójában volt kilátópont. Pl. a nagy kedvenc képem is az egyik ilyenen született (Érdekes, hogy ez a fa majdnem minden Tlstá fotóalbumban szerepel. Talán azért, mert annyira magával ragadó.)
A kilátás meg ilyen jóféle volt:
Hááát, a leereszkedés se volt egy rózsaszínű leányálom. Mint kiderült, a másik völgy sokkal de sokkal havasabb, mint az, amelyiken felkapaszkodtunk. Basszus. Minden lépésre koncentrálni kellett, volt úgy hogy állva seggre estem, mert egészen egyszerűen kicsúszott az olvadt hó a talpam alól. A nasságos úr csurom víz lett, mert egy részen vagy 10 métert csúszott fenéken, mire meg bírt állni... Jaj. Ilyenkor felemlegettem, hogy otthon bezzeg bikiniben kertészkedtem nem is olyan régen, itt meg a nyakam töröm a bazi hóban!...
A lényege az egésznek, hogy a sok csúszkálás, meg a hihetetlenül lassú araszolás miatt elkezdtük veszteni az időt, és azt már a leereszkedés felénél láttam, hogy az álomhegyem továbbra is álom marad :-( Nem lesz időnk még oda is felmenni & onnan is lecsúszni, akárhogy is néztem az órát, hiába vigyorgott ránk éppen szemből. Ehhh.
Kárpótolt azonban a csodálatos környezet, amit szavakban nehéz leírni. Találtunk egy újabb hatalmas barlangot, aminek a nevét nem tudom, ott pihentünk egyet. Az idő is ekkor kezdett rosszabbra fordulni, mert megjelentek az első vészjósló felhők. Rövid tanácskozás után arra jutottunk, hogy a legjobb lesz minél hamarabb leérni, mert hiába az esőkabát, ezek a felhők nem egyszerű zuhét rejtenek... Szóval igyekeztünk minél hamarabb a hószint alá jutni, hogy aztán loholjunk az autóig, ahogy a lábunk bírja, minél később ázunk bőrig, annál jobb alapon :-)
Viszont a friss medvenyomok kiborítottak de rendesen. Egy beláthatatlan, hepehupás, sűrűn benőtt területen láttuk meg az elsőt, aztán pár méterrel odébb még többet láttunk. Mit mondjak, felugrott a vérnyomásom azonnal, mindenhol medvéket láttam, sőt olyan érzésem is volt, hogy maci fog a nyakamba ugrani valamelyik szikláról. Ja jól van, tudom hogy a maci nem hiúz, hogy a fákról vadásszon, na de akkor is. A halálfélelmem csak lejjebb múlt el, a hóhatár alatt, ami ezen a felén 850 méter volt a GPS szerint. Akkor már egy tágas, vadregényes, egyenletes lejtésű völgyben haladtunk, az eső is elkezdett szemerkélni, de még nem volt vészes. Legalább az utat lehetett látni, szóval a macikat is észrevettük volna ha éppen úgy adódik, ez megnyugtatott kissé. Meg a tempó is, hogy végre meggyorsultunk. Az is gyorsítás volt, hogy bejelöltem a GPS-en a parkolót célként, aztán 100 méterenként bejelentettem a csökkenő értékeket, távolságot & magasságot is. Ettől aztán marhára belelkesültünk, szerintem száguldottunk lefelé, na de az biztos, hogy egyetlen egyszer se álltunk meg többet.
visszanézve
hűha, oda megyünk le
pihenés a barlang előtt
az első medvelábnyom
a mackó is csúszkált a hóban, ha ennyire kapaszkodott a körmével!
hihetetlen, de onnan jöttünk
Aztán, úgy 3 után, az autóhoz értünk. Az időzítés tökéletes volt, mert pont akkor kezdett el ömleni az eső, amikor a cuccainkat pakoltuk a csomagtartóba. Abba se hagyta másnap reggelig. Visszaérve nagy örömmel fogadtak, meséltük a zergéket, a medvenyomokat, minden létező dolgot, de nem hinném, hogy hármunkon kívül valaki más is értette, mi mindenről beszélünk nagy összevisszasággal :-D
Mindent összegezve: marha jó volt! Az Ostrát nem bánom, legalább lesz egy ok, amiért egyszer visszamegyünk oda.
Másnap - érdekes módon - nyoma se volt izomláznak, de még csak egy enyhe fáradtságnak sem. Igaz, a fejem fájt rendesen, gondolom a kiszáradástól, hogy sokkal többet izzadtam, mint amennyit megittam. Ez délutánra, több liter tea után elmúlt. Maradtak a csudaszép emlékek, az első igazi, komoly hegyi túránkról! Folyt. köv., a tervek szerint május végén a Velky Rozsutecon! :-))
Alig várom!
PS: Itthon azért gyártottam egy hikeplannert, az eredmény: teljes táv 13,4 km, emelkedés 925 m, ereszkedés 925m. Ezek az értékek most már így egy egész jó kiindulási alapot adnak, azt hiszem! :-))
PS: Itthon azért gyártottam egy hikeplannert, az eredmény: teljes táv 13,4 km, emelkedés 925 m, ereszkedés 925m. Ezek az értékek most már így egy egész jó kiindulási alapot adnak, azt hiszem! :-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése