először dühöngök

... azután elmosogatok, összepakolok, megnézem a Légikatasztrófákat & jövök vissza örömködni is, mert eredetileg örömködést terveztem itten, sok-sok képpel meg minden, de aztán így estére mán annyira felspanolódtak az idegeim, hogy muszáj dühöngéssel indítanom, mielőtt szétvág a méreg.
A vérszopó denevér kolléganőm a dühöngésem oka, mert ki más.
Ma abban a szerencsétlenségben volt részem, hogy édes kettesben voltunk melóban, hát meghallgattam az aktuális pesszimizmust - ömlesztve. A téma: beteg a kicsi.
Nos ez a betegség téma nála már valami fixa idea szintjére fejlődött, aztán a legártalmatlanabb takonytól kezdve pár krahogásig minden betegség. Szegény kiscsajába meg annyi gyógyszert beletöm, hogy annak a fele is sok. Jaj basszus. A kiscsaja meg szerintem kezdi kihasználni ezt a betegség dolgot, hogy ha ő beteg, akkor kitüntetett figyelemben van része, nos odáig jutott, hogy ha akar valamit, akkor csak annyit mond: fáj a ........ (bármelyik szerv szabadon behelyettesíthető) és máris kezdődik a törődés: ezt egyél, azt igyál, vedd be a gyógyszert, gyerekorvos, szakorvos, francsetuggya milyen orvos, na meg a sápítozás, hogy szegény kicsim beteg vagy........
Most is két hete tömi a törpét bikaerős antibiotikummal, mert felírt egyet a gyerekorvos, egyet meg a szakorvos. A denevér meg odáig jutott, hogy egyszerre kezdett el mindhármukban kételkedni nagy pesszimista rohamában: vajon fáj-e a gyerek füle tényleg, vagy csak úgy mondta (szerintem 2 féle antibiotikumtól tuti nem fáj, mert egyszerűen nem fájhat) valamint a gyerekorvos plusz a fülorrgégész szaktudásában, hogy tényleg kell-e ez a sok gyógyszer.
Mondtam neki a tanácsomat, hogy elsősorban ne csináljon túlzott ügyet a betegségekből a gyerek előtt, próbálja megoldani az egészet egy citromos teával, meg azzal a nyugtatással, hogy oké kicsi, majd elmúlik, ha jobban fáj szóljál megint anyának, az orvoskérdést meg azzal, hogy keres másikat ha nem szimpatikusak.
Na ez szerinte nem megoldás, mert mi van ha
1. tényleg fáj a gyereknek
2. mi van ha a dokik jól látják a dolgot.

Uff. Hát akkor mi van? Semmi nincs.
Nálunk a boszorkány soha nem volt beteg, mert elég erősen beleneveltük azt a tudatot, hogy betegnek lenni nem jó dolog. Ez csak egy hügye köhögés, ez csak láz, ez csak nátha, ez csak hasmenés, stb. stb. stb. de betegség az soha nem volt. Valamint, hogy az összes nyavalya elmúlik ha beveszi a gyógyszert, amit előírt a doktor bácsi, aztán ennyivel le is volt tudva a megkülönböztetett törődés. A családban mindenki így kezelte az ügyet, a tesóm gyerekeinél is. 'Nem baj kicsim, majd meggyógyulsz.' A gyerek meg olyan, hogy hát persze, ha ennyien azt mondták meggyógyul, nem kell nagy ügyet csinálni belőle, akkor meg is gyógyult és minden okés volt. Semmi feltűnősködés, szenvedés, meg tudomisén. De ezt nem lehet elmagyarázni a denevérnek, mert úgy néz rám, mintha én egy gonosz mostoha lennék, aki le se szarja a gyerekét... Jaj basszus.
Az megint egy másik dolog, hogy igen erősen megbízok kicsi korától a boszorkányban, és ő is tudja ezt. Szóval amit a gyerek mond, annak van súlya, főleg ha egy komoly dolgot mond (bár a baromságokat is meghallgatom szívesen, mert szeretek vele beszélgetni, na) és eszembe nem jutna kételkedni a szavaiban. Egyszer volt is erre egy sztorink, amikor azzal kelt, hogy neki fáj a hasa, én meg elhittem, felhívtam a tanító nénit, hogy megyünk orvoshoz, mert izééé, erre azt mondja nevetve a tanító néni: nem a matek teszt miatt fáj a hasa? Húúú basszus, mondom lehet, na akkor megy suliba. Jól leordítottam a boszorkány fejét, hogy ezt mégegyszer meg ne próbálja. Pedig meglehet, hogy tényleg fájt a hasa szegénynek az idegességtől, de ezt a kártyát eljátszotta. Hihi.
A dokik lecserélése is elképzelhetetlen a denevér számára, mert hát "amúgy meg kedves, igazán jó orvos."
Nos, aki igazán jó orvos, abban megbízok a végsőkig, nem kezdek el kételkedni a tudásában, a kezébe adom az életemet, de ez is csak saját meglátás. Amikor a boszorkány volt szemorvosa csinált egy olyan húzást, ami nekem nem tetszett, hát mondtam is rögtön hogy viszont látásra, aztán mentünk a következőhöz. Mondtam ennek a vérszopónak, hogy ez most már nem úgy van, mint régen, mert a dokik igenis rá vannak utalva a betegeikre, lévén belőlük élnek, és hát nagy a konkurencia, lehet válogatni. Nekem speciel nem kell hogy mézesmázos-bűbájos legyen. A nődokim tisztára mint Dr. House, borzasztó egy pasas, de ha igazándiból megbízok a szaktudásában, akkor lehet tapló a stílusa, mert nem minden nap kell elviselnem :-D Amikor a háziorvosunk elbizonytalanodott, lövése se volt róla mint kezdjen a nasságos úr majdnem-inkfartusaival, máris mentünk a Robert de Niróhoz. És nem azért, mert úgy néz ki, ahogy, hanem mert jó orvosnak gondoltuk. Maximálas magabiztos, nem majomkodik a diagnózisok fölött, mindig van egy újabb ötlete, mit lehetne még megpróbálni. A boszorkány gyerekorvosa egy kedves öreg bácsi, akinek tömör emberundora van, de rájöttem, hogy nem a gyerekek hanem a szüleik miatt. Én szeretem, mert megmond mindent: azt is ha azt gondolja hogy a kedves szülő egy agyalágyult hülye. Emiatt a tulajdonsága miatt kevés páciense van :-D A boszorkánynak azt mondtam még kicsi korában, hogy aranyos, nagyon szeretjük (anya is, apa is) azóta ő is nagyon szereti :-) Szóval nálunk így megy ez, teljesen ésszerű alapokon, és ha akármelyik orvosunk úgy tenné a dolgát, hogy ne legyünk vele elégedettek, hát másris mennénk a következőhöz... De ezek mi vagyunk.
Innen eszembe jutottak az exeim (beleértve az exbarátokat & barátnőket is) hogy az első rossz húzásuk után már el is váltak az útjaink. Elég nekem a magam baja, mások baromságai miatt nem kötelező szenvednem, hát nem?...

De a vérszopó denevérrel annyira különbözünk, hogy ő egyszerűen képtelen megérteni ezt a világnézetet. Egyszerűen szeret másoktól függni, ha véletlenül megszólal benn a józan paraszti ész máris elhallgattatja, és úgy minden összegezve, szeret másokat is belerántani a saját nyomorába.
Nekem meg állandó idegrohaim vannak miatta. Nem embernek való nyolc órán keresztül ezt hallgatni wazze.